Beléptem a szobába: dohos, levegőtlen, hátborzongató. Kényszert éreztem arra, hogy azzal a mozdulattal, ahogy a kilincsre tettem a kezem, s kinyitottam az ajtót, be is csukjam, s kimenjek. Nem lehetett. Mintha kötelet kötöttek volna testemre, s húznának kifelé a lelkemnél fogva. Odaléptem az ablakhoz, kinyitottam. Igen! Levegő! A kötelek lazultak. Körülnéztem. Nem tudom, hogy mit, de keresni kezdtem a papírok, az iratok között. Fényképek... régi, kopott fényképek még a dédszülőkről. Egy másikon édesapám. Jegyzetek. És egyre csak kutatok... Meg kell találnom! De mit? Egy szót, egy olyan jelet kerestem, ami arra utal: talán, lelke mélyén szeretett. Ugye, tudott szeretni? Nem is engem, hanem a fiát. Hisz neki már nem maradt senkije. És találtam, de nem azt, amit kerestem, hanem egy emlékkönyvet. Fellapoztam, óvatosan, hisz a lapokat már csak a gondolat tartja egyben. Ükszüleim írása, melyben szeretetet éreztem, s megtelt könnyel a szemem. "Akkor összeszorította valami a szívem; s mérhetetlen gyászt éreztem." (M.S.)
2007. május 7.
